Sziasztok!
Úgy döntöttem, hogy elindítok egy új blogot. Nos, hogy ez jó ötlet volt - e vagy sem, az majd kiderül az idő múlásával.
A történet Josh Hutchersonról fog szólni (mint ahogyan látszik a fejlécen is), aki nem ismeri annak ajánlom a google - t.
Sajnos magyar fanfic vele nagyon kevés van - fogalmam sincs, hogy miért - ezért is vágok bele egybe, hogy megmutassam Joshnak, bizony VAN magyar rajongó tábora!
Ha esetleg idetévedtél és el is olvastad az aktuális részt igazán jól esne, ha nyomott hagynál magad után. Ez lehet akár egy hozzászólás vagy esetleg a tetszik nem teszik nyomkodása.
Kellemes olvasást kívánok!
Lena Asthon
április. 25.
Zokogva hajtottam a fejem a térdemre. Tehát tényleg bekövetkezett az, amitől a leginkább rettegtem. Rájött.
Egyáltalán mit képzeltem? Trina nem hülye? Persze, hogy észre vette, hogy mi folyik a háta mögött. Még a vak is felfigyelt volna a jelekre.
Beletúrtam a sós víz által nedves homokba és felnéztem az égre. A nap már teljesen lebukott, csak egy kisebb körcikk látszott a tenger vizén tükrözni.
Legszívesebben a habok közé vetném magam. Nem harcolnék az életemért. Hagynám, hogy a hűvös mexikói tenger elvegye az életemet.
Hanyatt dőltem, nem törődve azzal, hogy a vizes homok miatt sáros lesz az újonnan vett fehér ruhám.
Lehunytam a szemem...
- Kelj fel! - hallottam meg egy számomra istenített hangot. - Ezzel nem oldunk meg semmit.
Nyilván tudtam, hogy igaza van, de nem akartam szót fogadni neki.
- Oké, ha neked jobb itt lent, akkor nekem is. - éreztem az arcszeszének finom elegáns illatát. Lefeküdt mellém.
A gyomrom akaratom ellenére is bukfencezett egy nagyot. Utálom, hogy még ebben a "gyászos" helyzetben is ilyen reakciókat vált ki belőlem a közelsége.
- Tudom, hogy fent vagy! - alig hallottam a suttogását a tenger morajlása miatt. - Megértem, hogy nem akarsz most senkivel szóba állni, de Én nem akárki vagyok. - egy pillanatra elhallgatott, biztosan abban reménykedett, hogy majd reagálok valamit, de mikor látta, hogy nem ért célba nálam, folytatta: - Nem éppen így képzeltem el, de se baj!... Nem azt mondom, hogy szerelem volt első látásra, de abban a másodpercben, mikor beléptél a fogadásra tudtam, hogy Te vagy az a valaki, aki miatt érdemes minden nap felkelnem és lélegeznem. Olyan gyönyörű voltál abban a fekete ruhádban. Utáltam, hogy Jace hozzád ért miközben táncoltatok, irritált az a tény, hogy Ő képes megnevettetni és Én nem... Oké, ez így elsőnek hülyének hangzik, hiszen akkor körülbelül öt perce, ha ismertelek. Még is féltékeny voltam mindenkire, akire rámosolyogtál. Attól a naptól kezdve csak Te számítottál nekem. Minden kitörlődött, ami előtted volt. Nem érdekelt, nem számított senki és semmi. A lényeg az, hogy besétáltál az életembe és gyökeret eresztettél a szívemben!
A csukott szemhéjamon keresztül potyogtak a könnyeim. Ha lett volna bennem annyi erő, hogy felüljek és ránézzek megtettem volna, de túlságosan is gyenge voltam. Éreztem, hogy fölém hajol. Végig simít az arcomon.
Sírt!
- Ha bűnhődnöm kell hát hát legyen. - szipogta. - Megbűnhődöm azért, mert a barátnőm legjobb barátnőjébe szeretettem bele!
Nem akartam tovább hallani a hangját. Azt akartam, hogy menjen el. Azt akartam, hogy ne csak innen, hanem az életemből is tűnjön el. Most először utáltam, hogy mellettem van. Az oldalamra fordultam hátat mutatva neki.
Tudom, hogy nem csak Ő a hibás a történtekért, de most nem érdekel. Az életemben először had hibáztassak másokat is. Elegem van abból, hogy minden helyzetben magamra vállalom az olyan bűnöket is, ami nem csak az enyémek.
- Szeretlek! - suttogta utoljára, majd elment.
Egy darabig még mozdulatlanul feküdtem az oldalamon, majd elhatározásra jutottam.
Lassan felültem és körbenéztem. Leszállt az este. Senki nem volt a parton csak Én és a fájdalmam.
Elég volt a tehetetlen sírásból! Vedd kezedbe a sorsodat, az Isten szerelmére!
Idegesen letöröltem a könnyeimet majd lassan felálltam. Az izmaim teljesen elgémberedtek a hideg homoktól, de nem foglalkoztam vele. Határozottan gázoltam bele a vízbe.
Mindig kíváncsi voltam, hogy mit éreznek az öngyilkosok a tettük előtt. Vajon a családjukra vagy a barátaikra esetleg a kedvenceikre gondolnak - e?
Én csak egy valakire gondoltam. Annak az egy valakinek az utolsó mondata csengett a fülemben mindaddig, míg el nem lepett a víz és nem szippantott magába a feketeség.
Én is szeretlek!...
- Tudom, hogy fent vagy! - alig hallottam a suttogását a tenger morajlása miatt. - Megértem, hogy nem akarsz most senkivel szóba állni, de Én nem akárki vagyok. - egy pillanatra elhallgatott, biztosan abban reménykedett, hogy majd reagálok valamit, de mikor látta, hogy nem ért célba nálam, folytatta: - Nem éppen így képzeltem el, de se baj!... Nem azt mondom, hogy szerelem volt első látásra, de abban a másodpercben, mikor beléptél a fogadásra tudtam, hogy Te vagy az a valaki, aki miatt érdemes minden nap felkelnem és lélegeznem. Olyan gyönyörű voltál abban a fekete ruhádban. Utáltam, hogy Jace hozzád ért miközben táncoltatok, irritált az a tény, hogy Ő képes megnevettetni és Én nem... Oké, ez így elsőnek hülyének hangzik, hiszen akkor körülbelül öt perce, ha ismertelek. Még is féltékeny voltam mindenkire, akire rámosolyogtál. Attól a naptól kezdve csak Te számítottál nekem. Minden kitörlődött, ami előtted volt. Nem érdekelt, nem számított senki és semmi. A lényeg az, hogy besétáltál az életembe és gyökeret eresztettél a szívemben!
A csukott szemhéjamon keresztül potyogtak a könnyeim. Ha lett volna bennem annyi erő, hogy felüljek és ránézzek megtettem volna, de túlságosan is gyenge voltam. Éreztem, hogy fölém hajol. Végig simít az arcomon.
Sírt!
- Ha bűnhődnöm kell hát hát legyen. - szipogta. - Megbűnhődöm azért, mert a barátnőm legjobb barátnőjébe szeretettem bele!
Nem akartam tovább hallani a hangját. Azt akartam, hogy menjen el. Azt akartam, hogy ne csak innen, hanem az életemből is tűnjön el. Most először utáltam, hogy mellettem van. Az oldalamra fordultam hátat mutatva neki.
Tudom, hogy nem csak Ő a hibás a történtekért, de most nem érdekel. Az életemben először had hibáztassak másokat is. Elegem van abból, hogy minden helyzetben magamra vállalom az olyan bűnöket is, ami nem csak az enyémek.
- Szeretlek! - suttogta utoljára, majd elment.
Egy darabig még mozdulatlanul feküdtem az oldalamon, majd elhatározásra jutottam.
Lassan felültem és körbenéztem. Leszállt az este. Senki nem volt a parton csak Én és a fájdalmam.
Elég volt a tehetetlen sírásból! Vedd kezedbe a sorsodat, az Isten szerelmére!
Idegesen letöröltem a könnyeimet majd lassan felálltam. Az izmaim teljesen elgémberedtek a hideg homoktól, de nem foglalkoztam vele. Határozottan gázoltam bele a vízbe.
Mindig kíváncsi voltam, hogy mit éreznek az öngyilkosok a tettük előtt. Vajon a családjukra vagy a barátaikra esetleg a kedvenceikre gondolnak - e?
Én csak egy valakire gondoltam. Annak az egy valakinek az utolsó mondata csengett a fülemben mindaddig, míg el nem lepett a víz és nem szippantott magába a feketeség.
Én is szeretlek!...
